Még több cikk ›››

 

Megjelent az alábbi helyen:
Kiss, T. C. (2002), A Szenzoros Integrációs Terápia és holisztikus kiterjesztése, a Holisztikus Szenzoros Balansz, Tudomány és Lélek, Vol. 4, No. 6, pp. 72-97.

Kiss Tibor Cece, pszichológus
E-mail: cecehu@yahoo.co.uk

SZENZOROS INTEGRÁCIÓS TERÁPIA ÉS HOLISZTIKUS KITERJESZTÉSE, A HOLISZTIKUS SZENZOROS BALANSZ

Absztrakt: A szenzoros integrációs terápia egy Jean Ayres által kifejlesztett mozgásos pszichoterápiás módszer, mely körülbelül 30 éves múltra tekint vissza, azonban az emberiséggel egyidős forrásokból merít. Cikkem első részében ennek a módszernek a kialakulását, alapgondolatait, javasolt felhasználási területeit ismertetem. Az idők folyamán minden pozitívum elismerése mellett, több kritika érte az eredeti ayres-i koncepciót. Gela Brüggebors a ’90-es évek közepén a szenzoros integrációs terápia holisztikus szemléletű kiterjesztésére vállalkozott, amit ő holisztikus szenzoros balansznak nevezett el. A dolgozat második részben ezt mutatom be.

 

 

1. A szenzoros integrációs terápia

A szenzoros integrációs terápia (SZIT) egy nonverbális, mozgásos (pszicho)terápiás forma. Nonverbális, de ez nem jelenti az absztrakt, nyelvi szint teljes negligációját, a hangsúly azonban a történések, változások konkrét, testi szintű megélésén van. Ezt követheti – szükség esetén – annak absztrakt feldolgozása[1]. Mozgásos, ami nem jelenti azt, hogy a kliensnek mozognia kell, a terápiás forma – ellentétben pl. a klasszikus pszichoanalízissel, vagy a verbális terápiák nagy többségével – ennek a lehetőségét kínálja fel. A kliens teljes testi valójában van jelen, és a terápiás forma test és lélek állandó kölcsönhatására építve biztosít számára lehetőséget problémáinak konkrét, fizikai szintű „megmunkálására”, feldolgozására, ami implikálja a pszichés feldolgozást is.

(Pszicho)terápia, ami az egyént megakadt fejlődésében segíti tovább – a saját útján. Ezt akár gyógyításnak, ill. inkább a gyógyulás elősegítésének is lehet nevezni. Ennek elengedhetetlen feltétele a terápiás (vagyis emberi) kapcsolat. A „pszicho”-t azért tettem zárójelbe, mert egyrészt a szenzoros integrációs terápiát használják pl. részképesség-zavarok kezelésére, amit általában nem szoktak a pszichoterápia fogalomkörébe vonni, másrészt nézetem szerint minden terápia kihat a lelki szintre is, tehát bizonyos szempontból ezt felesleges kihangsúlyozni.

A szenzoros integrációs terápia elnevezés azon alapszik, hogy mindennapjaink adaptív, – Bettelheimmel élve – „elég jó” életviteléhez alapvető az érzékszervek által közvetített ingerek integrált feldolgozása. A terápiát kifejlesztő Ayres (l. alább) elsősorban olyan gyermekekkel dolgozott, akiknél ez a feldolgozás nem volt „elég jó”, s ebből számos problémájuk fakadt. A megfelelő mértékű szenzoros integráltság egyfajta test-lelki kiegyensúlyozottságot biztosít.

Minden mozgásos pszichoterápiás[2] forma nyújt mozgásteret a lelki tartalmak konkrét kifejezésére, a SZIT specifikuma a felkínált eszköztára. Ezek hatékony segítséget nyújtanak az érzékszervi összerendeződés fejlődéséhez, a szenzoros integrációs problémák megoldásához. (további „érdemeit” az eszközöknek l. alább) Újabban a szenzoros integrációs zavarban szenvedő gyerekeken túl hatékonynak mutatkozott a SZIT felnőtteknél is. A Magyarországon újnak tekinthető, elsősorban Varga Izabella kezdeményezésére kibontakozó, holisztikus szemléletű irányzat munkásságához szeretnék ezzel a dolgozattal hozzájárulni.

A dolgozatban röviden ismertetem a SZIT kezdeteit, fejlődését, alapgondolatait, indikációját. A dolgozat második részében a szenzoros integrációs terápia holisztikus szemléletű kiterjesztését, a „holisztikus szenzoros balansz”-ot mutatom be.

 

1.1. A szenzoros integrációs terápia kezdetei, alapelvei, fejlődése

Már a század első felében létezett a konkrét képességekre, bejárandó fejlődési útra koncentráló (direktívebb) mozgásterápiás megközelítések[3] mellett olyan (kevésbé direktív) elképzelés, amely a gyermek fejlődési erőire, gyógyulni vágyására épített. Ilyen volt pl. a magyar származású Rudolf Laban mozgáspszichológiai nézetrendszere, melynek hatására a mozgásfejlesztésben sokkal nagyobb teret nyert a szabadság, az egyéni mozgás-mintázatok, egyéni stratégiák kifejlesztése. (Arnheim, Sinclair, 1979) A SZIT hasonló szemléleti alapokon nyugszik. (Szvatkó, 1999)

Jean Ayres szenzoros integrációs elméletét a gyermekkorban jelentkező tanulási zavarok magyarázatára dolgozta ki. 1972-ben jelentette meg „Szenzoros integráció és tanulási zavarok” (Sensory Integration and Learning Disorders) című művét (1972/1999), amelyben leírja, hogy – nézete szerint – ezek a zavarok az érzékszervi ingerek nem megfelelő összerendeződéséből, feldolgozásából származnak. Ennek kezelésére, gyógyítására fejlesztette ki a szenzoros integrációs terápiát. Az elmélet és a módszer alapgondolatait Ayres, 1972/1999, és 1979/1999, valamint Szvatkó, 1999, továbbá Varga és Szvatkó, 1993a, 1993b; Varga, Dorner és Szvatkó, 1990 és Kunos, 1999 alapján ismertetem. (l. még: Fisher, Murray, 1991; Brüggebors, 1992/1996; Brüggebors, 1994/1996; Kiesling, 1999/2000) Bár Ayres (és a módszer többi ismertetője is) általában gyerekekről ír, én konzekvensen klienst írtam, ezzel is jelezve, hogy a módszert nem szűkíteném le erre a célcsoportra. Így jártam el még a szó szerinti idézeteknél is.

A szenzoros integrációs terápiával Ayres célja – tervezett és kontrollált ingerlés útján – olyan szenzomotoros integrációhoz hozzásegíteni a klienst, amely képessé teszi őt adaptív válaszok kivitelezésére, tovább emelve ezáltal az agyi mechanizmusok szervezettségi szintjét, a neuronális integrációt. (A modell leginkább egy fejlődési spirállal érzékeltethető.) Ezt az idegrendszer plaszticitása, alakíthatósága teszi lehetővé. Az adaptív válasz valamilyen szándékos, célirányos cselekedet, amely hatékonyabb, mint amilyenre a kliens azt megelőzően képes volt. Adaptív választ az „éppen jó” kihívás („just right” challange) válthat ki, amely tehát nem is az unalomig ismert, és nem is frusztráló a kivitelezhetetlensége miatt.

Az alapvető motivációs bázis, amire a módszer épít, „az élni akarás leküzdhetetlen vágya” (Ayres, 1972/1999, p. 16.). Ez egy belső, a fejlődés, a nagyobb fokú összerendezettség, integráció irányába ható hajtóerő, egyfajta öngyógyító mechanizmus. (Szvatkó, 1999) „Az érettebb, integráltabb válasz (mozgás) nem tanítható, megjelenése nem erőltethető[4], legfeljebb előcsalogatható olyan szenzoros inputok felkínálásával, amelyek” a kliens „szükségleteire szabottak” (p. 54.) (vagyis „éppen jók”). A terapeuta tehát nem kívánja a klienstől bonyolult mozgástervek kivitelezését, amíg az egyszerűbbeket, és ontogenetikusan ősibbeket nem sajátította el. A terapeuta a kliens válaszaira bízza magát, hogy információt kapjon az ingerlés általános neurológiai hatásáról. Általános elv, hogy ami kellemes, annak integráló hatása van, míg ami kellemetlen, az túllépi az agy aktuális feldolgozó kapacitását, és inkább káros, dezintegráló hatású. Az érzékleti benyomások integrációja akkor a leghatékonyabb, ha a kliens maga kíván egy bizonyos ingert, végez egy tevékenységet, amelyen keresztül ezt a kívánt érzékelést megkaphatja. Ezt segíti elő a terápiára jellemző nondirektivitás, a terápiás helyzet alulstrukturáltsága. Vagyis, a kliens teljes szabadságot élvez a választásban, maga dönt, hogy milyen tevékenységet és mennyi ideig akar űzni.

A kezelés alapvetően szenzoros ingereket nyújt, és veleszületett agyi mechanizmusokat vesz igénybe az adaptív válaszok kiváltására. Ayres érdeme, hogy ebben kihangsúlyozta a három „testközeli” alapérzék, a taktilis, a vesztibuláris és a proprioceptív rendszer szerepét. Ezek a magzati életkorban a legkorábban érő érzékelő rendszerek, és a mozgásszervezésen túl a „távolra ható” érzékszervek (szaglás, hallás, látás) alapjául is szolgálnak. Ayres e három „közeli” érzék közül is a vesztibuláris rendszert posztulálja egy mindent egyesítő vonatkoztatási rendszerként. (erről bővebben, l. alább) A SZIT, ebből kifolyólag, elsősorban ezt a három érzékcsatornát veszi célba.

A SZIT, bár tanulási zavarral küzdő gyermekek kezelésére jött létre – ami inkább gyógypedagógiai feladatnak tűnik –, már eredetileg is pszichoterápiás irányultságú. Ez szöges ellentétben áll pl. a gyógytorna vagy a viselkedésmódosítás módszereivel (amelyeknek természetesen adott körülmények között szintén van létjogosultsága). A SZIT nagyfokú rugalmasságot igényel a terapeuta részéről, nyitottságot arra, ami „itt és most” van, elfogadó attitűdöt, és a személyes (terápiás) kapcsolat a klienssel legalább annyira fontos, mint a felkínált eszköztár. Sőt, sokkal fontosabb. Ez teremti meg a terápiás folyamatokhoz elengedhetetlen biztonság-érzést. A nonverbális terápiás formákra általánosan – s ekképp a szenzoros integrációs terápiára is – jellemző, hogy a terapeuta aktivitása és (testi szintű) involváltsága nagyobb mértékű, a pszichoanalízisben megkívánt semlegesség pl. teljesen lehetetlen. A terapeuta gyakran partner, de azáltal, hogy részt vesz, mintát is nyújt a kliens(ek)nek. Mindeközben megőrzi figyelő, biztonságot nyújtó vezető szerepét. (Bagdy, 1991) Lényeges a terapeuta autentikus jelenléte a térben. Fontos továbbá, hogy a terapeuta érzékeny legyen a nonverbális üzenetekre, és képes legyen ugyanezen a szinten válaszolni (Merényi, 1991).

A SZIT a tünetet nem kiküszöbölendő zavarnak tekinti. A tünet üzenet, jelez valamit, és benne rejlik egyúttal az öngyógyítás lehetősége is[5]. „Feltehető, hogy ilyen módon – a mozgáskésztetés szélsőségeinek is teret adva –” a klienseknek „lehetőségük nyílik arra, hogy a hibás mintázatú neurofiziológiai rendszereiket normalizálhassák, származzon az akár korai organikus, akár pszichés sérülésből.” (Szvatkó, 1999, p. 54.)

A terápia ezért soha nem a tünetet célozza meg, hanem mintegy „alá megy”, megkeresi a fejlődésben kimaradt lépést, és bepótolja azt. A (megfelelő, adaptív) motoros viselkedés nemcsak célja a terápiának, hanem ebben egyúttal eszköze is. A magasabb szintű mozgásos adaptív válasz alapjául szintén egy (alacsonyabb szintű) mozgásos adaptív válasz szolgál[6]. Ahogyan ez a fejlődési spirálra jellemző.

A fejlődés segítőeszközei a mozgáson túl a SZIT specifikumát képező különféle eszközök, úgymint terápiás nagylabdák, függő ágyak, hinták, billenő, guruló, ingatag eszközök, valamint a megpihenésre lehetőséget nyújtó matracok, szivacsok, takarók stb. Ezek részben az ún. „veszélyes játékok” kategóriájába tartoznak, ami megkövetel a terapeuta részéről némi óvatosságot (az egyébként is „alapkövetelmény” intenzív figyelmen túl), azonban a fejlődés érdekében bizonyos mértékű kockázatvállalás – mint minden terápiánál – elengedhetetlen.

Ezek az eszközök egyszerre nyújtanak lehetőséget a „közeli” érzékszervek legkülönfélébb ingerlésére, és bizonyulnak nagyon hatékonynak a játék-tudat, a képzelet[7], az archetipikus szimbolikus tartalmak, a kreativitás mobilizálásában. Az eszközökkel történő játék során a problémás élethelyzettel (pl. vesztibuláris túlműködés) egyszerre lehet megküzdeni konkrét és szimbolikus szinten („átkelés a szédítő mélység felett”). A konkrét, fizikai szintű mozgás a terápiás térben elősegíti a szimbolikus mozgást a képzelet világában, a kreatív megküzdést lelki szinten.

A játék öncélú, értelmét önmagában hordozó, önmagát jutalmazó tevékenység, amely során az adaptívabb mozgásforma szinte melléktermékként jelenik meg. A kliens játékos formában megtapasztalhatja sikerességét egyes feladatokban, helyzetekben. Javulás mutatkozik ezáltal a képességekbe vetett hitben, és „a környezet kezelhetőségének örömteli megtapasztalása a kontroll érzését adhatja.” (Kunos, 1999, p. 31.; a SZIT és a játék kapcsolatáról l.: Bundy, 1991; Cross, Coster, 1997)

A SZIT 1972-es kezdetei óta világszerte elterjedt. Egyes művelői eltérő aspektusait hangsúlyozzák ki, esetleg további célcsoportokat, szempontokat vonnak be a terápiás munkába. Néhány kritikai aspektust fejt ki Arendt, MacLean és Baumeister (1988), újabban pedig Vargas és Camilli (1999) a módszer hatékonyságát elemzik a témába vágó publikációk alapján. Eredményeik szerint a SZIT az alternatív kezelési eljárásoknál nem mutatkozik hatékonyabbnak. Mindazonáltal a SZIT hatékonysági mutatói nem is rosszabbak az alternatív metódusokénál.

A SZIT mai helyzetéről elsősorban Németországból és Magyarországról rendelkezem információval, ezekről ejtek most pár szót.

Németországban az Ayres-féle szenzoros integrációs elméletet redukcionistának tartja Gela Brüggebors (1992/1996), ezért „biológiai-neurofiziológiai” emberképének holisztikus szemléletű kiterjesztésére (Holistische Sensorische Integration) vállalkozott, majd ezen is túllépve, a „holisztikus szenzoros balansz[8] (Holistische Sensorische Balance) megközelítését konceptualizálta (1994/1996). Ezt sok szempontból jelentősnek tartom, ezért bővebben is bemutatom a dolgozat második felében. Ulla Kiesling (1999/2000) a dialógust hiányolja az eredeti szenzoros integrációs elméletből, s ezzel járul hozzá a modellhez (Sensorische Integration im Dialog).

A magukat szenzoros integrációs terápiának nevező megközelítéseken kívül léteznek olyan módszerek, amelyek önmagukat máshogy hívják ugyan, de lényeges impulzusokat merítettek Ayres elméletből. Ilyen pl. Németországban a pszichomotorika vagy pszichomotoros fejlesztés (Psychomotorik, ill. Psychomotorische Förderung). (Zimmer, 1999) Ernst Johnny Kiphard, a német pszichomotorika „atyja”, már 1955-ben dolgozott mozgással különféle sérült, viselkedészavaros gyerekek kezelése során, de ez még inkább pedagógia volt, mint terápia. Később hatott rá Ayres elmélete, és egy mai „pszichomotoros” órát nem nagyon lehetne megkülönböztetni pl. egy hazai „szenzoros” órától. További rokon megközelítés az integratív mozgásterápia (Metzmacher, 1996).

Magyarországon a SZIT meghonosítása elsősorban Varga Izabella és Szvatkó Anna (pl. 1993a, 1993b) érdeme. A 80-as évek második felétől az ELTE Személyiség- és Klinikai Pszichológiai tanszékén Kulcsár Zsuzsanna és Varga Izabella foglalkozott behatóbban a szenzoros integrációs elmélettel, a gyakorlatban pedig a budapesti IX. kerületi Nevelési Tanácsadóban Szvatkó Anna és Dorner Márta alkalmazták először ezt a terápiás formát. Varga Izabella és Szvatkó Anna vezetésével 1991-92-ben tartottak először tanfolyamot az érdeklődő pszichológusok, pedagógusok számára, majd 1993 után, a Lelki Egészségvédő Alapítvány keretein belül több szenzoros integrációs terápiás képzés is indult. A módszer hazánkban is továbbfejlődött, kiterjesztették pl. további célcsoportokra (l. alább, 1.3. fej.), ill. a módszer egyes műhelyeiben különböző hangsúlyok kerülnek előtérbe. Az Óbudai Nevelési Tanácsadóban pl. Bedő Ilona (1999) és Molnár Magdolna (1999) az analitikusan orientált terápia részeként használják a szenzoros integrációs terápiát (és inkább a „Labirintus-terápia” elnevezést részesítik előnyben).

 

1.2. A szenzoros integrációs terápia és a vesztibuláris rendszer

Mint már említettem, Ayres a három legkorábban érő érzékelő rendszernek kiemelt jelentőséget tulajdonít, s ezek közül is a vesztibuláris rendszert tartja a leglényegesebbnek, amely „meghatározza az ember alapviszonyait a nehézségi erőhöz és fizikai környezetéhez. Minden más érzékelés ezen alapvető vesztibuláris információ hátterén kerül feldolgozásra.” (Ayres, 1979/1999, idézi: Zimmer, 1999, p. 43.) Ayres a szenzoros integrációs diszfunkciót centrális feldolgozási zavarként értelmezi, így a vesztibuláris rendszernek is a centrális, agytörzsben elhelyezkedő részét tartja ebben kulcsfontosságúnak. (Fisher, 1991)

Külön taglalja a lassú és gyors vesztibuláris ingerlés jelentőségét. A lassú, ritmikus vesztibuláris ingerlés gátló hatású, mely hatást a leghatékonyabban passzív ingerléses helyzetben lehet kiváltani[9]. Az ilyen mintázatú vesztibuláris ingerek aktiválják a kisagyat, amely viszont gátolja a formatio retikularist, csökkentve ezáltal az általános arousal- vagy izgatottsági szintet. Az intenzív pörgésből származó vesztibuláris ingerek hatásaképp olyan szinapszisok aktiválódhatnak, amelyek normális esetben is vesztibuláris hatásra kezdenek el működni, de valami miatt ez elmaradt. Növekszik ezáltal az izomtónus, ami közvetlenül és közvetve is hozzájárul a testséma alakulásához. (Ayres, 1972/1999)

A szenzoros integrációs elmélet két vesztibuláris diszfunkciót különböztet meg, a hipofunkciót és a hiperfunkciót. Ha a vesztibuláris rendszer túlérzékeny, akkor bármilyen mozgó eszközön gyakori a szédülés, a hányinger. Ilyen esetben az imént leírt lassú, ritmikus, gátló hatású vesztibuláris ingerlés a javallott, mégpedig elsősorban aktívan, mivel a kliens így maga tudja beállítani az éppen megfelelő ingermennyiséget.

A vesztibuláris rendszer alulműködése esetén általában valamilyen „hiperaktív”, intenzív öningerlő magatartás figyelhető meg. A szenzoros integrációs terápiában ennek teret engedve, arra számítunk, hogy az imént említett idegrendszeri mechanizmus (és esetleg további, Ayres által még nem ismert mechanizmusok) révén az idegrendszeri struktúrák működése normalizálódik, és ez az excesszív viselkedés automatikusan visszaszabályozódik. Ilyenkor arra kell ügyelnie a terapeutának, hogy ez az öningerlés az idegrendszerileg feldolgozható mértéken belül maradjon. (Erre a kliens reakcióiból lehet következtetni.) (Brüggebors, 1992/1996, 1994/1996; Kranowitz, 1998; Kiesling, 1999/2000)

A vesztibuláris rendszer korai érése és integráló hatása révén számos funkcióban részt vesz. (l.: Kiss, 2001) Emiatt nem megfelelő működése e két alapvető zavaron túl még számos módon megnyilvánulhat. A SZIT folyamán a vesztibuláris rendszer sokféle ingerlésével járó, játékos tevékenységek ezekben is javulást hozhatnak.

Ismét hangsúlyoznám a módszer pszichoterápiás beállítottságát, a terápiás kapcsolat meglétének jelentőségét. A fejlődés alapfeltétele a biztonság. A biztonság lelki alapja a kapcsolatunk egy vonatkoztatási személlyel (jó esetben az anyával, apával; terápiás helyzetben a terapeutával), fizikai alapja: viszonyunk a gravitációval, és fiziológiai alapja: a nehézségi erő érzékelő szerve, a vesztibuláris rendszer.

 

1.3. A szenzoros integrációs terápia indikációja

Ebben a részben azt részletezem, hogy Ayres eredetileg kiknél alkalmazta a szenzoros integrációs terápiát, milyen további célcsoportokat vontak be követői, illetve milyen csoportokra lehetne még kiterjeszteni a módszer kereteit.

 

1.3.1. Szenzoros integrációs terápia gyerekeknél

Ayres eredetileg tanulási zavarral küzdő gyerekek kezelésére dolgozta ki a szenzoros integrációs terápiát. A „tanulás” szót tág értelemben használta, hatókörébe tartozott a tanulási teljesítménytől (pl. írás, olvasás, számolás, beszéd stb.) kezdve az alkalmazkodás bármely formája. Ide elsősorban diszlexiás, diszgráfiás, diszkalkuliás, diszfáziás (összefoglaló terminussal élve részképesség-zavaros) illetve viselkedészavaros (pl. hiperaktív) gyerekek tartoztak. Hamarosan bővült a kör a mozgásos illetve értelmi fogyatékkal[10] élő gyermekekkel, és gyermekkori autizmusban.

Németországban jelenleg a következő kórképekben dolgoznak szenzoros integrációs terápiával (Kiesling, 1999/2000): tanulási zavarok, viselkedés zavarok, tanulási korlátozottság, értelmi korlátozottság, autizmus, mutizmus, beszéd-korlátozottság, hallás-korlátozottság, látás-korlátozottság, vakság, megkésett fejlődés, koncentrációs zavarok, testi korlátozottság, spaszticizmus, halmozott korlátozottság, baleseti trauma.

A SZIT alig egy évtizedes múltra tekint vissza Magyarországon, azonban itthon is végeznek szenzoros integrációs terápiás munkát részképesség- és viselkedészavaros, autista, mozgásos illetve értelmi fogyatékkal élő, látáskorlátozott, halmozottan sérült, ill. epilepsziás gyerekekkel. Használják továbbá – némileg átfedve az itt vázolt célcsoportokkal – analitikusan orientált gyermekterápia részeként.

Gyerekekkel egyéni és kiscsoportos keretek között szoktak dolgozni.

 

1.3.2. Szenzoros integrációs terápia felnőtteknél

Bár Ayres gyermekek számára fejlesztette ki a szenzoros integrációs terápiát, a módszerben rejlő sokkal tágabb perspektívát hamar felismerték. Ayres saját módszerét az idegrendszer plaszticitásának lecsökkenése miatt kb. 8 éves korig tartotta hatékonynak. Azóta azonban – mint azt Fisher és Murray (1991) kifejti – a kísérleti agykutatás kimutatta, hogy a plaszticitás felnőtt korban is, valószínűleg az egész élet során megmarad, bár kisebb mértékben, mint a gyermekkori kritikus periódusban. A SZIT elméletét és gyakorlatát összefoglalóan bemutató, általuk szerkesztett könyvben beszámolnak a SZIT sikeres kiterjesztéséről adoleszcens és felnőtt csoportokra. Tapasztalataik szerint ebben a korban is létrejöhetnek jelentős változások a szenzoros integrációban. Természetesen – felnőtteknél alkalmazva – némileg másképp alakul egy SZIT foglalkozás, azonban ez a módszer filozófiáját, alapelveit nem érinti. Inkább csak további szempontokat von be.

Felnőttekkel folyó munka során megjelenik a történtek intellektuális feldolgozásának, a változások tudatosításának igénye és szükségessége, nagyobb hangsúlyt kap a testtudati munka. Egyéni folyamatokra inkább csoporton belül van lehetőség, mintsem egyéni foglalkozások keretében (bár ennek elvi lehetősége sincs kizárva), ugyanakkor a csoport biztonságot nyújtó, „tartó” funkciója hangsúlyosabb, mint gyerekeknél, ami némi „terhet vesz le a terapeuta válláról”, ezáltal lehetővé válnak (a gyermekek esetében ajánlottnál) nagyobb létszámú csoportok. Az alapvetően elfogadó légkörben a direktivitás-nondirektivitás szintje erősebben fluktuálhat, mint pl. egy inkább nondirektív gyerekterápiában. Ezt természetszerűleg befolyásolja a csoport célja.

A módszer szemléleti és gyakorlati nyitottságából kifolyólag sikeresen egészíthető ki a legkülönfélébb kreatív terápiás eljárásokkal, úgymint aktív zenélés, tánc, dramaturgiás játékok, festés-rajzolás, agyagozás stb.

A nonverbális hangsúlyú, mozgásos pszichoterápiákról általánosan elmondható, hogy a mozgás eszközének felhasználásával elérhetővé válik az emberi élet koragyermekkori, preverbális, beszéd előtti időszaka[11], amely fontos szerepet játszik a későbbi élet viszonyulásmódjainak alakulásában (Bagdy, 1991), s mód nyílik az itt rögzült esetleges maladaptív viselkedésmintázatok[12] fellazulására, amelyek – éppen korai gyökereik miatt – verbális terápiával nem érhetők el. (l. pl.: Bálint, 1994) A SZIT-re ez még inkább elmondható, mert felkínált eszköztára révén a kliens gyorsan „játék üzemmódba kapcsol”, ami felnőtt korban már önmagában regresszívnek számít, de ezen túlmenően (vagy ezzel együtt) aktív ingerlésnek van kitéve az egyik legidősebb érzékszervünk, a vesztibuláris rendszer is, ami a regressziót abba a periódusba, amikor életünket az egyensúly-egyensúlyvesztés uralta, határozottan megkönnyíti.

Bálint Mihálynak (1997) a „borzongások” (thrills) és a regresszió kapcsolatáról szóló elmélete szintén a SZIT alkalmassága mellett szól. A thrillek olyan helyzetek, viselkedések, amelyek egyrészt félelmet keltő valós veszélyt jelentenek, másrészt a személy a veszélyt keltő helyzettel szándékosan és önkéntesen fordul szembe, harmadrészt pedig a személy magabiztosan hisz abban, hogy ez a félelem elviselhető és legyőzhető, a veszély egyszer elmúlik, és sértetlenül visszatérhet majd a biztonságba. Bálint ehhez analógiaként a vidámpark világát idézi fel. A vidámparki szórakozás legfontosabb elemét a szédüléses élmények jelentik. A hinták, körhinták, hullámvasutak által nyújtott borzongató élmény (thrill) az egyensúly elvesztésével, a szilárd talajjal való kapcsolat megbomlásával írható le. A SZIT-hez berendezett teremben a szó szoros értelmében ugyanez megtörténhet. Bálint úgy véli, hogy ez a világ korlátozott mértékű regresszióra, és így a lélek primitív (és gyermekkori) szükségleteinek kielégítésére és a korai traumák előhívására kínál lehetőséget. Mód nyílik újraátélésükre „felnőtt fejjel”, és ezáltal a velük való megküzdésre, a feldolgozásra és integrálásra[13].

Ahhoz azonban, hogy valaki terápiás regressziót éljen át, nagyfokú bizalom és biztonságérzet[14] szükséges. A SZIT eszközei (pl. egy finom szövésű hintaágy) lehetővé teszik, hogy a terápiában oly fontos tartva levést a kliensek – a szimbolikus, lelki támaszon túlmenően – egészen konkrétan, fizikai szinten éljék meg egy kísérővel, aki lehet a terapeuta, de lehet egy csoporttárs is. S ilyen háttéren lehet aztán kísérletezni akár az egyensúlyvesztéssel is – konkrétan és átvitt értelemben.

Ehhez kapcsolódva – a mozgásos pszichoterápiák közös jellemzője, hogy a folyamatok, történések egyszerre válnak átélhetővé konkrét, testi és szimbolikus, lelki szinten. Ez a lehetőség, hogy két irányból, konkrét és szimbolikus szinten egyaránt közelíthetünk a téma felé, nagy előnye a terápiás munkába a testet is bevonó módszereknek.

Ezek az aspektusok mind amellett szólnak, hogy a SZIT alkalmazható egészséges felnőtt személyek önismereti és krízisintervenciós csoport-foglalkozásaként. Ezzel kapcsolatban Varga Izabella vezetésével Magyarországon is sokirányú tapasztalat[15] összegyűlt, ami megerősíti a fentebb leírtakat. Ide kívánkozik egy szubjektív beszámoló az egyik sajátélmény-csoport résztvevőjétől:

„Élményeimet leginkább búvárélményeimhez tudnám hasonlítani, ami számomra a nyugalom és a bizalom élményét jelenti. Akár a vízben, a hálóban és a függőágyban is »tartva van« az ember. Nyugodtan elengedhetem magam, és ez egyfajta lebegés érzéssel társul, ami nagyon kellemes és bizalomteli. Ez lehetőséget ad arra, hogy az ember magára figyelhessen vagy akár éppen a környezetére, de valamilyen egészen más nézőpontból, mint ahogy ezt megszokta. Azt hiszem, ez valahogy egy sokkal nyitottabb és teljesebb szemlélődés. Bizalmon alapul, akár a búvárkodás, ahol szintén ott vannak a társak. Az, hogy az embert megbízható társak veszik körül, szerintem alapja annak, hogy kipróbálhassa önmagát, képessége határait. A változatos mozgásformák – a forgás, gurulás, mászás, lógás, hintázás... – kitűnő alkalmat adnak ezeknek a határoknak a feltérképezésére. Mindezt segíti az, hogy nincs semmi sürgető ebben a folyamatban, hacsak nem a saját kíváncsiságunk és belső késztetéseink.” (Az 1998. okt. 9-10-én tartott „A szenzoros integrációs terápiák magyarországi tapasztalatai” c. szakmai konferencia szórólapjáról)

A fent leírt szempontok kitűnő alapot teremtenek a módszer számára különféle beteg-populációkban is. Campos J. Anna (2000), aki maga is vezetett SZIT sajátélmény-csoportot, úgy véli, hogy

a szenzoros integrációs terápiák Ayres által kidolgozott formájában az integráló és differenciáló funkció van előtérben, de a testi élmények jellege miatt a személyiség egésze érintetté válik. Az adaptív válaszok fejlődése énerősítő, energetizáló, hiszen a hatékonyabb működés felszabadítja az addigi szorongások által lekötött energia egy részét. A taktilis és vesztibuláris ingerlés önmagában is energetizáló hatású. […] Az Ayres-féle terápia jellegéből fakadóan többféle irányban használható, a testi szintű munka és a ráhangolódó vezetés alkalmassá teszi képességfejlesztésre, és alkalmazható pszichoterápiás orientáltsággal is, támogató vagy feltáró jelleggel.” (p. 35) (kiemelés a szerzőtől)

Irodalmi adatok alapján (l.: Kiss, 2001) vesztibuláris ingerléssel értek el eredményeket olyan neurológiai problémák esetén, mint unilaterális neglect vagy az organikus vesztibuláris sérülés. Abból kiindulva, hogy a SZIT során mindazt a vesztibuláris ingermennyiséget meg tudja kapni a kliens, amennyire szüksége van, úgy gondolom, hogy ez sem lehet kevésbé hatékony. Nem elhanyagolandó előnye azonban a SZIT-nek a terapeuta pszichoterápiás beállítottsága. A terápia alapjául szolgáló emberi kapcsolatban a kliens mozgósíthat olyan erőforrásokat, amelyek egy kezelő-kezelt relációban érintetlenek maradnak.

Ezt támasztják alá azok a tapasztalataink is, amelyeket mozgás-sérült, és halmozott fogyatékkal élő fiatal felnőttekkel folytatott, – a SZIT-t nagy mértékben involváló – kreatív terápiás munkánk során szereztünk (Kunos, 1999).

A vesztibuláris rendszer hatása különféle pszichiátriai kórképekben is kimutatható. Ezekre általánosan jellemző a megküzdési potenciálok alacsonyabb szintje. Kulcsár (1996) szerint az önszabályozás coping-potenciáljaiban nagy valószínűséggel szerepet játszik a vesztibuláris rendszer. Ez alapján a SZIT alkalmasnak tűnik a szkizofrénia, a különféle személyiségzavarok, hangulatzavarok, a szorongásos zavarok valamint a pszichogén szédülés és egyensúlyzavar kiegészítő kezelésére.

Nem volt eddig szó róla, de – minthogy a vesztibuláris rendszer a posztúrára gyakorolt hatása révén a testkép alakulásában is lényeges szerepet játszik – a SZIT alkalmas lehet a testképzavarral járó kórképek kezelésére (pl. anorexia nervosa) is.

Összegezve, úgy gondolom, a SZIT módszerével meg lehet közelíteni változatos neurológiai és pszichiátriai populációkat csakúgy, mint a normál övezetbe tartozókat, amelyre egyrészt a mozgásos pszichoterápiák általános jellemvonásai, másrészt a SZIT specifikumai jogosítanak fel.

 

 

2. Terápia és káosz

A káosz a rend hiánya. Egyensúlyhiány, diszharmónia, instabilitás. Mit keres ez a fogalom a terápia, a gyógyítás mellett? Azt gondolná az ember, hogy a káoszt meg kell gyógyítani, rendbe kell rakni. Ez azonban nem ilyen egyszerű. A dolgozat második részében ezt a kérdést járom körül. Általánosabb szintre emelkedve kutatom a kapcsolatot az egyensúly és a gyógyítás, gyógyulás között – egy a szenzoros integrációs megközelítés talaján álló terapeuta nyomdokain.

Gela Brüggebors az Ayres-féle szenzoros integrációs terápia „funkcionalista, biológiai-neurofiziológiai” megközelítését mechanisztikusnak és redukcionistának találta, ezért holisztikus szemléletű kiterjesztésére vállalkozott. Megközelítésére a „holisztikus szenzoros balansz” (HSB) kifejezést alkotta. Szemléletére elsősorban a modern fizika, a konstruktivizmus, a rendszer-elmélet, és a káosz-elmélet hatott. Megkísérlem ezt Brüggebors két könyve (1992/1996, 1994/1996), valamint további forrás-munkák (l.: alább) alapján röviden összefoglalni, majd az így kibontakozó látásmóddal figyelmemet a terápiás kapcsolatra irányítom.

 

2.1. A holisztikus szenzoros balansz forrásai

A holisztikus szenzoros balansz alapvető forrása és magja természetesen az Ayres által kifejlesztett szenzoros integrációs terápia, ám Brüggebors – néhány aspektussal elégedetlen lévén – további forrásokból is merített.

David Bohm (1951, 1980) kvantumfizikus felfedezése szerint az univerzum négy alapvető elemből áll, ezek: energia, anyag (tömeg), tér és idő. „A kvantumfizika kimondja, hogy egy fizikai tárgy mindaddig egy ‘valószínűségi hullám’ meta-reális szintjén rögzül, amíg egy szenzorral (pl. szem) való kölcsönhatásban át nem alakul tudatalakító energiaformába. Csak az ún. szenzorok segítségével történő megfigyelés teszi lehetővé, hogy a bizonytalanságban rögzült világ valósággá kondenzálódjon. […] Vagyis, mi valósítjuk meg az univerzumot, mi tesszük reálissá.” (Guttmann, Bestenreiner, 1991, pp. 64-65.)

A konstruktivizmus az észlelés középpontjába a MIT? helyett éppen a HOGYAN?-t állítja, vagyis egy reflexív aktussal figyelmét a megfigyelőre irányítja. Werner Heisenberg szubatomáris szinten kimutatta, hogy a megfigyelő a megfigyelés által, hatással van a megfigyelt tárgyra, vagyis minden megfigyelő résztvevő is egyben – nem létezhet tehát objektív megfigyelése a valóságnak. A konstruktivisták tovább mennek, szerintük az objektív valóság nem is létezik. A fent említett kvantumfizikai elvhez hasonlóan, a tudat konstruálja, teremti meg a valóságot, általa „kondenzálódik a világ realitássá”.

A rendszer-elmélet rendszereket vizsgál, és alapvetően kétféle rendszert különít el, a nyílt és a zárt rendszereket. A nyílt rendszerek környezetükkel kapcsolatban állnak, közöttük folyamatos kommunikáció, információ/energia áramlás történik. A rendszer-elmélet az összefüggéseket, kapcsolatokat, hálózatokat, kölcsönhatásokat vizsgálja. (Zimmer, 1999) A nyílt rendszerek kölcsönkapcsolata környezetükkel az entrópia[16] csökkenése irányában hat. Csak nyílt rendszer lehet életképes. Léteznek a nyílt rendszerek között autopoetikus rendszerek, amelyekre az jellemző, hogy önmagukat szervezik. Az autopoézis[17] koncepcióját a 70-es években vezette be két chilei neurofiziológus, Maturana és Valera (1987). Az ember pl. ilyen autopoetikus nyílt rendszer: önszervező, azonban fennmaradásához állandó kommunikációra, dialógusra[18] van utalva a környezetével. A rendszer-elméletre épül a kibernetika, amely a komplex rendszerek irányításának logikai és matematikai alapú elmélete és gyakorlata.

A káosz-elmélet a nem-lineáris[19] folyamatok tudománya, kezdetei a 70-es évekre nyúlnak vissza. (Gleick, 1988/1999) A nem-lineáris folyamatok rendezetlenségében azonban a modern természettudomány eszközeivel finom szerkezet, rend ismerhető fel: a folyamat során periódus-kettőződések, vagy bifurkációk jelennek meg, amelyeket szabályos periódusok nélküli káosz követ, később azonban újra megjelennek a bifurkációk.

Benoit Mandelbrot azt találta, hogy „a természetben előforduló és általa tanulmányozott mintázatok szabálytalanságának mértéke ugyanakkora marad a különböző mérettartományokban.[20] Meglepő, milyen sokszor igaz ez a megállapítás általában is.” A világ, a természet nem-lineáris, ám „szabálytalansága minduntalan szabályosnak bizonyul.” (Gleick, 1988/1999, p. 117.) Mandelbrot 1975-ben megfelelő nevet keresett alakzataira, dimenzióira és geometriájára, és a – valószínűleg laikusok előtt is ismerősen csengő – fraktál[21] szót találta.

Mitchell Feigenbaum érdeme az elmélet általánosítása, kimutatta, hogy minden nem-lineáris rendszerben vannak struktúrák, és az univerzalitás elvével be lehet jósolni a perióduskettőződéseket. Michael Barnsley a „káosz-játék” révén arra jött rá, hogy ha egy objektumban megbújik valamilyen fraktális rend, akkor azt már kis számú szabály is visszaadhatja[22]. Ez lehet az információ biológiai kódolásának (gének) alapja. Azt pedig már Mandelbrot és Feigenbaum kimutatta, hogy a természet nagy részében megvan ez a rejtett rend. Itt felsejlik előttünk, hogy a káosz egyáltalán nem véletlenszerű, hanem determinisztikus. (Gleick, 1988/1999)

Hogy mire jó a nem-linearitás? Albert Libchaber úgy véli, hogy „a biológiai rendszerek nem-linearitásukat a zaj elleni védelemül használják. A fehérjék energiaszállítása, a szív elektromosságának hullámmozgása és az idegrendszer is megőrzi rugalmasságát a zajjal teli világban.” (Gleick, 1988/1999, p. 222.) Egy lineáris rendszer ugyanis a különféle behatásokra lineárisan, folytonosan távolodik az eredeti iránytól, egy nem-lineáris rendszer viszont hajlamos visszaállni „rendes” kaotikus állapotába.

A káosz és a rend feltételezik egymást. Egyik nem létezik a másik nélkül, és törvényszerűen váltakoznak. A káosz egy egyensúlytól távoli állapot, de – Ilya Prigogine (1978, 1984; Prigogine, Stengers, 1990) szerint – ezt nem abszolút vészterhes jelenségként kell felfogni. Épp ellenkezőleg! A káosz inkább esélyt jelent, ugyanis lehetőséget teremt egy magasabb szintű rend megvalósulására. A káosz egy „kihagyhatatlan fázis, amelyen minden struktúrának keresztül kell mennie, hogy magasabb komplexitást fejlesszen ki.” (Brüggebors, 1994/1996, p. 156., kiemelés: KTC) Ez azt is jelenti, hogy minden eredeti rendszer elkerülhetetlenül egy kaotikus állapotból jön létre. Prigogine szerint tehát a rend nem a rendezetlenség ellenére jön létre, az élet éppen ebből a rendezetlenségből származik.

Az egyensúlytól távoli, „szétszórt” állapotokból (káoszból) létrejövő, összerendeződő struktúrákat nevezte Prigogine – a termodinamikából kölcsönzött fogalommal –  „disszipatív[23] struktúráknak”. Prigogine szerint a világ disszipatív struktúrákból áll, és disszipatív struktúra maga az ember is, ill. az embert – a fent említett, különböző mérettartományokra vonatkozó önhasonlóság elve alapján – disszipatív struktúrák alkotják. A disszipatív struktúrák egyben nyílt rendszerek.

A disszipatív struktúrák fluktuálnak, a rendből újra visszatérnek a rendezetlenségbe. Ez azonban – sajnos – nem mindenképpen jár magasabb szinten való újraszerveződéssel! Fennáll a lecsúszás, sőt, a szétesés lehetősége is. Mindazonáltal, ha egy ilyen nyílt rendszer kiállja a káosz megrázkódtatásait, akkor ebből egy transzformált rendszer emelkedik ki, és létre jön egy, a korábbinál komplexebb, differenciáltabb rend. Ez egyúttal hajlamosabb a káoszra, összeomlásra.

Az egyensúlytól távoli állapotokban kis változások nagy hatással lehetnek a rendszerre[24], ami – valószínűleg – a pozitív visszacsatolás elvén működik. A pozitív visszacsatolás lendíti mozgásba az egyensúlytól távoli rendszert egy bizonyos irányba, azonban egy egyensúly beállásához szükség van a negatív visszacsatolásra[25].

Joseph Ford szerint „az evolúció: káosz, visszacsatolással”, és „a disszipáció a rend ügynöke.” (Gleick, 1988/1999, p. 349.)

A relativitás-elmélet által elindított, és fent részletezett tudományágakban, szemléletmódokban testet öltő paradigmaváltás elvezetett a tudat reneszánszához. Bár többféle nézet is létezik, abban egyre többen egyetértenek, hogy a tudatot nem lehet az „agy funkciójaként” értelmezni. Arnold Mandell pszichiáter, dinamikakutató szerint pl. a tudat egy komplex rendszer, amely a nem-lineáris dinamikával, áramlási geometriával közelíthető meg. (Gleick, 1988/1999) Terjed a finális szemlélet, amely a MI CÉLBÓL? kérdésre, az értelemre irányul.

David Bohm felfedezésével kezdtem ezt az alfejezetet, az ő gondolatával is zárom. Bohm úgy véli, hogy a tudománynak közelednie kellene a művészethez, két szempontból is. Egyrészt az alternatív tudományos elméleteket nem kellene egyszerűen tévesnek kikiáltani, és csak egy elfogadott elmélethez ragaszkodni[26]. Amiképpen művészi valóság is végtelen van, tudományos igazság is létezhet annyi, ahány nézőpontból tekintenek a természetre. Másrészt, fontos lenne – a művészetben megtalálható iróniához hasonlóan – a tudományos elméletekbe egyfajta iróniát beleépíteni. Ez világossá tenné, hogy minden, amit az elmélet a valóságról mond, már nem is erről a valóságról beszél, hiszen minden elmélet az egésznek egy absztrakciója, így bizonyos értelemben illúzió. (Briggs, Peat, 1990)

 

2.2. A holisztikus szenzoros balansz terápiás elvei

Ebben az alfejezetben bemutatom a holisztikus szenzoros balansz (HSB) – fentebb megalapozott – emberképét, és ennek terápiás konzekvenciáit.

A relativitás-elmélettel elkezdett, majd a kvantum-mechanikával, rendszer-elmélettel, kibernetikával, konstruktivizmussal, káosz-elmélettel folytatott paradigmaváltás elvezetett a tudat reneszánszához. A HSB, ezek alapján, az embert egy autopoetikus, disszipatív struktúrákból álló, nyílt rendszerként fogja fel. Környezetével állandó interakcióban van, közöttük folyamatos információ- és energiacsere zajlik, emiatt némileg önkényes a határhúzás. Élő szervezet, célja a negentrópia, az egyre magasabb szintű rendezettség. Az ember cél- és értelemorientált, tudata – mely nem vezethető vissza fiziológiai folyamatokra –, az érzékszervek segítségével[27], maga konstruálja, teremti meg környezetét. (Brüggebors, 1992/1996, 1994/1996)

A szenzoros integrációs terápia ismertetésekor láttuk, hogy Ayres milyen nagy jelentőséget tulajdonít a vesztibuláris rendszernek (1.2. fej.) A HSB legfőbb gyökere természetesen a SZIT, úgyhogy Brüggebors is kiemelt helyen tárgyalja. Sőt, az említett megtermékenyítő tudományágakat is felhasználja megismeréséhez, megértéséhez. Például a gravitációnak és a tér-időnek a modern fizikában kimutatott kapcsolatát fiziológiai szinten kutatva rámutat arra, hogy a gravitáció hat a kálciumkarbonát kristályokra a perifériális vesztibuláris apparátusban, ami a szőrsejtek elmozdulását eredményezi. Ez, a VIII. agyideg aktiválásán keresztül, stimulálja az agytörzsi vesztibuláris magokat, ezáltal hozzájárul más idő- ill. ritmusbenyomásokkal együtt az idő észleléséhez. A perifériális vesztibuláris apparátus félkörös ívjáratai ugyanakkor a tér észleléséhez járulnak hozzá. Tehát a tér-idő észlelés (részben) vesztibuláris tapasztalatból származik, s a vesztibuláris rendszer konkrét téri (ívjáratok) és tér-idői (gyorsulás) ingereket használ ezekhez az észleletekhez.

„A kibernetikus rendszerelméletben az egyensúlyérzék a homeosztatikus érzék[28]. Az egyensúlyból kibillenni annyi, mint a káosz (ez nem negatívan értendő, csupán a kozmosz, a rend ellentéte) állapotában leledzeni, és disszipatív struktúrákat tételez fel. Az egyensúlyérzék / az egyensúly értelme (Gleichgewichts-Sinn) egy mechanisztikus-funkcionalista orientációjú kultúrában túl kevés szerephez jut.” (Brüggebors, 1994/1996, p. 140.) […] „Az egyensúlyból való kibillenés (a káoszon keresztül) esélyt teremt arra, hogy magasabb rend alakuljon ki, azonban fennáll a lecsúszás veszélye is, amely szintén értelmet teljesít be, csak az úgynevezett negatív események értelme nehezebben látható be.” (p. 141.)

Az egyensúlyzavart funkció- vagy integráció-zavarként szemlélve csak a felszínen maradunk. Az igazán lényeges a miért, mi célból, hová kérdések feltétele, és a válasz, az értelem keresése. Valamely zavar, sérülés, korlátozás, betegség kaotikus, aktuálisan nem harmonikus állapotot jelent, miközben ez a káosz út lehet az új rendhez. „Nem az észlelési (adott esetben egyensúlyozási – KTC) funkció zavart, hanem »zavart« az egész ember, és a tünet az irritáció kifejeződése.” (Brüggebors, 1994/1996, p. 195.)

A diagnózisban benne rejlik a diagnoszta (szemüvege), amit fontos tudatosítani. A diagnózis konstruálja, és nem leképezi a világot. Tehát pl. egy egyensúlyzavaros gyerek velem való viszonyában egyensúlyzavaros. (Brüggebors, 1994/1996) Ez a szemlélet a fentebb már említett rokon módszer, a pszichomotorika keretein belül is egyre népszerűbb (Klaes, Walthes, 1995; Balgo, 1998).

„Egy rendszerelméletű-konstruktivista orientáltságú pszichomotoros praxis mozgás-dialogikus, kommunikatív folyamatként értelmezhető két autonóm, egymástól független, egyenjogú ember (gyermek / segítő) között. A terapeuta rendelkezésre bocsátja tapasztalatait, képességeit (Können) és tudását (Wissen), hogy egy partner-szintű, dialogikus együttműködés során a gyermeket alternatívák kutatásában és kipróbálásában támogassa.” (Balgo, 1998, p. 247.; idézi: Zimmer, 1999, p. 48-49.)

A HSB felfogásában a terápia, a gyógyítás semmiképpen sem szenzomotoros funkció-gyakorlás, hanem nyílt rendszerek kapcsolódása, energia-áramlás. A gyógyítás mélyen fekvő tudati szintekről érkezik, olyan „implicit tudati folyamatokat jelent, amelyek a terápiás folyamatban kommunikatív-dialogikus szinten vannak jelen, de nem feltétlenül verbálisan.” (Brüggebors, 1992/1996, p. 147.)

A dialógus[29] egyenrangúságot, egyensúlyt feltételez. „A pedagógiai-pszichológiai-terápiás munka ható tényezője az a tudat, hogy a másikkal vagyok. Ez azt is jelenti, hogy érzékeltetem a szemben lévő féllel, hogy a »darabokra szedés« után (pl. egyes érzékszervi zavarok vizsgálata) egészként tekintem.[30] […] Minden »sikeres« terápia alapjában véve »szeretet« kapcsolati történet.” (Brüggebors, 1994/1996, p. 146-147.) Brüggebors Kiphardot, a „pszichomotorika atyját” idézi: „Máig nem tudjuk, hogy mi fontosabb: a felkínált tanulási lehetőségek összeállítása és előkészítése, ill. a specifikus módszer, vagy a terapeuta kisugárzása.” (p. 147.)

A kisugárzás valamilyen energetikai folyamat. A szenzomotoros aktivitás önszervezés, öngyógyítás. Az önszervezés, azonban nem autonóm, izolált szerveződés, szükség van kívülről energiára. Az energia-áramlást a (nem feltétlenül verbális) kommunikáció, a dialógus, a kapcsolat hozza létre, ezért nagy jelentőséggel bír már az is, ha a terapeuta nem tesz mást, csak 3/4 órán keresztül áll a hinta mellett, és figyel a gyerekre. A terápia – ily módon – megteremteni az önszerveződés lehetőségének feltételeit egy „komplex rendszer”-ember különböző szintjein. A terápiás intervenció alapjaiban energetikai-kommunikatív szinten zajlik, vagyis lényegében energiaáramlást jelent.

Az egyensúlytól távol, pozitív visszacsatolások révén, kis hatások felerősödhetnek. Ez esélyt jelent az újrastrukturálódásra, a magasabb szintű rendre. A terapeuta – azon túl, hogy figyelmével mozgásban tartja az energiaáramlást – negatív visszacsatolással önszabályozó folyamatokba kíséri a klienst. (Brüggebors, 1994/1996) Másik lehetőségre mutat rá Kunos (1999). Tapasztalatai alapján úgy véli, „ha nem tiltunk egy viselkedésmódot hanem kapcsolódunk hozzá, eltúlzott formában átvesszük, akkor az a viselkedés természetes módon fog az önszabályozás útjára kerülni.” (p. 29.) Itt egyértelműen pozitív visszacsatolásról van szó. A gondolatmenetet így folytatja:

„Az, hogy a egy külső személy által a pozitív visszacsatoláshoz való kapcsolódás a negatív visszacsatolás önszabályozó mechanizmusaihoz vezet, más fényben mutatja magát a tünetet is. Ha valamibe teljesen belemegyünk, ami lehet egy átmeneti állapot mint a fáradtság, vagy egy krónikusan fennálló meggyógyítandó tünet, akkor teremtődik meg a természetes esély az állapot, illetve a tünet elhagyására. Wilfried Gürtler (1999) német táncterapeuta szerint, csupán a tünet autentikus megfogalmazása és kifejezése után (által – KTC) lehet meghaladni azt.” (uo.)

Kunos (1999) hangsúlyozza ki dolgozatában a nondirektivitás jelentőségét is, melyet még meg akartam említeni. A nondirektív hozzáállás terápiás helyzetben alapvető. Annyit tesz, hogy a terapeuta a klienst egyszerűen kíséri, „miközben rátalál saját belső erőforrásaira és kezdeményezéseire, egyéni útján és egyéni ritmusában.” (p. 26.) Szükségszerű a nondirektivitás, mert csak az önerőből megtalált összefüggések lendítenek tovább, és ha a „mindentudó” terapeuta ezekre direktíven rávilágít, az a – még felkészületlen – kliensnek többet árthat, mint használ.

Mozgásterápiás helyzetben, különösen, ha a mozgás fejlődése is cél – mint pl. a SZIT vagy a HSB esetében –, a direktivitás még kézenfekvőbbnek tűnhet, és fennáll a funkciógyakoroltatásba való átcsúszás veszélye. Éppen ennek elkerülését tartja lényeges pontnak Brüggebors (1994/1996), de már Ayres is úgy tartotta, hogy érettebb, integráltabb mozgás nem tanítható, megjelenése nem erőltethető, legfeljebb előcsalogatható. (l.: 1.1. fej.)

Végezetül bemutatom a HSB alapfeltevéseit Brüggebors (1994/1996, p. 112.) összefoglalása alapján:

·       az ember egy önmagát teremtő (autopoetikus), önmagát szervező és önmagát szabályozó nyílt rendszer

·       a tiszta tudományos empíria nem tesz lehetővé hozzáférést az ember magasabb aspektusaihoz, hanem az empíria a szó tulajdonképpeni értelmében (empeiria (empeiria), ‘tapasztalat’) a szenzomotoros aktust „szellemileg” transzcendálja

·       a terápiában nyílt rendszerek (terapeuta / kliens) energiacseréje folyik. A terapeuta feladata, hogy a kliens önszabályozását aktiválja, kezdeményezze, támogassa, kísérje szenzomotoros / pszicho-fizikai „csatornákon” és folyamatokon keresztül, a következő elvek alapján: 1. „gyógyító erők a (gyermeki) játékban” (Zullinger), 2. gyógyító erők két nyílt-rendszer-ember dialogikus kommunikációjában.

·       szükséges, hogy a rendszer-, káosz- és konstruktivizmus-elméletek a szenzoros integrációt kiegészítsék, kitágítsák és gazdagítsák az új tudományos paradigma, és az ebből kísérletképpen formálódó „Holisztikus szenzoros egyensúly” tekintetében, mely az embert szervezetként fogja fel, és nem gépként.[31]

·       az egyensúly, balansz, ekvilibrium egy magasabb rend felé törekvő folyékony állapot

·       a terápiás munka nem ragadhat le a „még-egy-gyakorlat” recept-jellegénél (pl. 1-99 gyakorlat a tartó- és egyensúlyi reakciók zavarára), hanem a szenzomotoros fejlesztés és működés mellett figyelmet kell szentelni az önszabályozó értelem-szerűségnek is.

·       a HSB pszichofiziológiájának a hogylétre (boldogság, elégedettség, feszültség, kedvetlenség, önértékelés, ön-tudatossá válás stb.) vonatkozó gnosztikus-értelemszerű felismerése-érdeklődése révén fel kellene oldania a viselkedésmódosítás mechanisztikus-fiziológiai látásmódját.

Továbbá (Brüggebors, 1994/1996, pp. 192-193.):

A HSB megkísérli

·       az elmélet és diagnosztika összekeveredését láthatóvá tenni

·       az érzékszervi, ill. észlelési zavarok (Sinnes-Wahrnehmungs-Störungen) értelmét megvilágítani

·       a diagnosztika circulus vitiosusát, ördögi körét áttörni.

 

A diagnoszta

·       tudatában van az alany-tárgy kölcsönhatásának

·       megkísérli a kliens viselkedésének értelmét, mint önszabályozási mechanizmust megragadni

·       megkísérli tudatosítani a mindenkori diagnózis-szemüveget

·       megkísérli a kliens egészlegességét / egészét (Ganzheit) (test, lélek, szellem) megragadni, és különösen a pszicho-fizikai interdependenciát, testi-lelki kölcsönös függést tekintetbe venni

·       tisztában van a kapcsolat-minőség jelentőségével

·       tisztában van az érzékek kibernetikájával

 

A dolgozat második részének rövid összegzéseképp elmondható, hogy az egyensúlytól távoli állapotokban benne rejlik az esély egy magasabb szintű rend kialakulására. A káosz, a rendezetlenség, az egyensúlyhiány szükséges és elkerülhetetlen része az emberi fejlődésnek. A pszichoterápia egy eszköz, amely az embert – igény esetén – ezen az egyéni fejlődési útján támogatja.

Az olyan dichotómiák, mint kozmosz-káosz, rend-rendezetlenség, egyensúly-egyensúlyhiány, harmónia-diszharmónia, stabilitás-instabilitás, állandóság-változás, szilárdság-folyékonyság, biztonság-bizonytalanság, struktúra-szabadság, kontroll-kontrollhiány stb. ugyanannak az éremnek a két oldala. A fejlődéshez megfelelő arányuk, „egyensúlyuk” szükséges. Az életben ez gyakorlatilag így is történik. Rend és rendezetlenség harmonikus egyensúlya kelti bennünk pl. a szépségérzetet, ahogy ez a természeti tárgyakban megtestesül.

Rend és rendezetlenség egyensúlya szükséges továbbá pl. egy terapeuta életében is. Szükséges, hogy a terapeuta kiegyensúlyozott legyen, de igazán megérteni a kiegyensúlyozatlan klienst akkor tudja, ha van „sajátélménye”. Tehát szükséges, hogy a terapeuta megfelelő egyensúlyt találjon a kiegyensúlyozottság és az egyensúlyvesztés között.

Viszont ha ezen az eggyel magasabb szinten is „egyensúlyról” beszélünk, akkor léteznie kell itt is egyensúly-hiánynak is! Tehát a kozmosz-káosz, rend-rendezetlenség stb. lehet egyensúlyban, de ugyanígy elképzelhető az egyensúly-hiány is e két véglet között. És – ismét csak – ezen egyensúly és egyensúly-hiány megfelelő aránya, „egyensúlya” szükséges a fejlődéshez. És ez így megy a végtelenségig. Itt tetten érhetjük, hogy gyakorlatilag egyetlen dologról van szó, és a dichotóm gondolkodás nem a valóságot képezi le (ha létezik olyan). Egyes szellemi iskolák szerint: minden egy.

 

 Irodalomjegyzék

 

Arendt, R. E., MacLean, W. E., Baumeister, A. A. (1988), Critique of Sensory Integration Therapy and its application in mental retardation, American Journal on Mental Retardation, 1988, Vol. 92, No. 5, pp. 401-411.

Arnheim, D. D., Sinclair, A. W. (1979), The clumsy child, The C. V. Mosby Company, St.Louis, Toronto; citat: Szvatkó (1999a).

Ayres, A. J. (1972/1999), Sensory Integration and Learning Disorders, Western Psychological Services, Los Angeles; szemelvényes fordítás in: Szvatkó, A., Varga, I. (szerk.) (1999): Szenzoros Integrációs Terápiák, Tanfolyami segédanyag, kézirat, Budapest, pp. 5-31.

Ayres, A. J. (1979/1999), Sensory integration and the child, Western Psychological Services, Los Angeles; citat: Arendt és mtsi (1991).; ill. az első és második fejezet fordítása in: Szvatkó, A., Varga, I. (szerk.) (1999): Szenzoros Integrációs Terápiák, Tanfolyami segédanyag, kézirat, Budapest, pp. 32-49.

Bagdy, E. (1991), A nonverbális pszichoterápiák, in: Biró, S., Juhász, S. (szerk.) (1991), Nonverbális pszichoterápiák, Animula könyvek, Magyar Pszichiátriai Társaság, Budapest, pp. 3-34.

Balgo, R. (1998), Bewegung und Wahrnehmung als System, Systemisch-konstruktivistische Positionen in der Psychomotorik, Schorndorf; citat: Zimmer (1999).

Bálint, M. (1994), Az őstörés, a regresszió terápiás vonatkozásai, Akadémiai Kiadó, Budapest.

Bálint, M. (1997), A borzongások és regressziók világa, Animula, Budapest.

Bedő, I. (1999), Ritmus, autista gyermekek szenzoros integrációs terápiájának lehetőségéről és a ritmus terápiás jelentőségéről, in: Szvatkó, A., Varga, I. (szerk.) (1999), Szenzoros integrációs terápiák, Tanfolyami segédanyag, kézirat, Budapest, pp. 71-77.

Bohm, D. (1951), Quantum Theory, Constable, London; citat: Wolinsky (1996).

Bohm, D. (1980), Wholeness and the Implicate Order, Bantam Books, New York; citat: Wolinsky (1996).

Briggs, J., Peat, F. D. (1990), Die Entdeckung des Chaos, München; citat: Brüggebors (1994/1996).

Brüggebors, G. (1992/1996), Einführung in die Holistische Integration (HSI) Teil 1: Sensorische Integration (IS) und holistische Evaluation, borgmann, Dortmund, 2. változatlan kiadás.

Brüggebors, G. (1994/1996), Einführung in die Holistische Integration (HSI) Teil 2: Von den HSI zur Holistischen Sensorischen Balance (HSB), borgmann, Dortmund, 2. változatlan kiadás.

Bundy, A.(1991), Play theory and sensory integration, in: Fisher, A. G., Murray, E., Bundy, A. (szerk.) (1991), Sensory Integration, Theory and Practice, F. A. Davis Company, Philadelphia, pp. 46-68.

Campos, J. A. (2000), A mozgásterápiás folyamat és lehetséges elméleti háttere, Kézirat.

Cross, L. A., Coster, W. J. (1997), Symbolic play language during sensory integration treatment, American Journal of Occupational Therapy. 1997 Nov-Dec, Vol 51(10), pp. 808-814.

Fisher, A. G. (1991), Vestibular-proprioceptive processing and bilateral integration and sequencing deficits, in: Fisher, A. G., Murray, E., Bundy, A. (szerk.) (1991), Sensory Integration, Theory and Practice, F. A. Davis Company, Philadelphia, pp. 71-107.

Fisher, A., Murray, E. (1991), Introduction to sensory integration theory, in: Fisher, A. G., Murray, E., Bundy, A. (szerk.) (1991), Sensory Integration, Theory and Practice, F. A. Davis Company, Philadelphia, pp. 3-25.

Fisher, A. G., Murray, E., Bundy, A. (szerk.) (1991), Sensory Integration, Theory and Practice, F. A. Davis Company, Philadelphia.

Gleick, J. (1988/1999), Chaos, making a new science, Penguin Books, 1988; magyarul: Káosz, egy új tudomány születése, Göncöl Kiadó, Budapest, 1999.

Guttmann, G., Bestenreiner, F. (1991), Ich sehe, denke, träume, sterbe, München; citat: Brüggebors (1994/1996).

Gürtler, W. (1999), Integrált Tánc- és Kifejezésterápia, Pszichoterápia, 1999, Vol. 8. No. 2., pp. 133-135; citat: Kunos (1999).

Huller, E. (1998), A mélységfélelmek élmény- és személyiség tényezői, Szakdolgozat, Budapest, ELTE-BTK, Pszichológia szak.

Kiesling, U. (1999/2000), Sensorische Integration im Dialog; Verstehen lernen und helfen, ins Gleichgewicht zu kommen, verlag modernes lernen, Dortmund, 2. változatlan kiadás.

Kiss, T. (2001), A vesztibuláris rendszer és a szorongásos zavarok összefüggései – szempontok a szenzoros integrációs terápiához, Szakdolgozat, ELTE-BTK, Pszichológia szak, Budapest.

Klaes, R., Walthes, R. (1995), Über Sinn und Unsinn von Bewegungsstörungen, in: Prohl, R., Seewald, J. (szerk.) (1995), Bewegung verstehen, Schorndorf, pp. 237-262.; citat: Zimmer (1999).

Kranowitz, C. S. (1998), The out-of-sync child: recognizing and coping with sensory integration dysfunction, Skylight Press.

Kulcsár, Zs. (1996), Korai személyiségfejlődés és énfunkciók, Akadémiai Kiadó, Budapest, pp. 245-262.

Kunos, V. (1999), Szenzoros integráció és kreatív terápia fogyatékkal élő fiatalokkal, Szakdolgozat, ELTE-BTK, Pszichológia szak, Budapest.

Maturana, H. R., Valera, F. (1987), Der Baum der Erkenntnis, Bern; citat: Brüggebors (1994/1996).

Merényi, M. (1991), Mozgásművészet pszichoterápia, 1991. in: Biró, S., Juhász, S. (szerk.) (1991), Nonverbális pszichoterápiák, Animula könyvek, Magyar Pszichiátriai Társaság, Budapest, pp. 72-92.

Metzmacher, B. (1996), Integratív mozgásterápia gyermekekkel. In: Petzold, H. , Ramin, G. (szerk.) (1996), Gyermekpszichoterápia, Osiris Kiadó, Budapest, pp. 179-201.

Molnár, M. (1999), Szaltó, egy hiperaktív, figyelmét nehezen összpontosító fiú sajátos terápiája, in: Szvatkó, A., Varga, I. (szerk.) (1999), Szenzoros integrációs terápiák, Tanfolyami segédanyag, kézirat, Budapest, pp. 78-82.

Prigogine, I. (1978), Time, structure and fluctuation, Science, Vol. 201.; citat: Brüggebors (1994/1996).

Prigogine, I. (1984), Order out of Chaos: Man’s New Dialogue With Nature, Bantam, New York; citat: Gleick (1999).

Prigogine, I., Stengers, I. (1990), Dialog mit der Natur, München; citat: Brüggebors (1994/1996).

Szvatkó, A. (1999), Bevezetés a szenzoros integrációs terápia szemléletébe, in: Szvatkó A., Varga I. (szerk.) (1999), Szenzoros integrációs terápiák, Tanfolyami segédanyag, kézirat, Budapest, pp. 50-56.

Varga, I., Dorner, M., Szvatkó, A. (1990), Sensory integrative therapy: Some culture-anthropological analogies and new aspects of the biological development, kézirat.

Varga, I., Szvatkó, A. (1993a), Jean Ayres szenzoros integrációs terápiájának néhány alapelve I., Óvodai Nevelés, 1993, No. 4, 114-116.

Varga, I., Szvatkó, A. (1993b), A játék, a fantázia szerepe a szenzoros integrációs terápiákban II., Óvodai Nevelés, 1993, No. 5, 151-153.

Vargas, S., Camilli, G. (1999), A meta-analysis of research on sensory integration treatment, American Journal of Occupational Therapy, 1999 Mar-Apr, Vol. 53(2), pp. 189-198.

Wolinsky, S. (1996), Quantenbewußtsein, Das experimentelle Handbuch der Quanten-psychologie, Verlag Alf Lüchow, Freiburg i. Br.

Zimmer, R. (1999), Handbuch der Psychomotorik, Theorie und Praxis der Psychomotorischen Förderung von Kindern, Herder, Freiburg-Basel-Wien.


[1] Ez egy olyan pont, amelyet erőteljesen befolyásol a szenzoros integrációs terápia célcsoportja. Serdülőknél, felnőtteknél felmerülnek olyan szempontok, amelyek gyermekterápiában még kevésbé vannak jelen.

[2] Néha szerencsés kihangsúlyozni, hogy „pszicho”-terápia, mivel ma mozgásterápián önmagában még általában olyan gyógyító célú eljárásokat értenek, amelyek az individuális, lelki aspektust figyelmen kívül hagyják. (pl. mozgássérültek tornáztatása)

[3] Ahol a terapeuta „tudja”, hogy „hogyan lenne jó”, és abba az irányba terelgeti, rosszabb esetben erőlteti a klienst.

[4] Ayres híres mondása: „Olyasvalamit, amit nem tud az ember, nem tud gyakorolni.” (idézi: Kiesling, 1999/2000, p. 28.)

[5] Pl. ha a kliens mindenféle módon vesztibuláris ingereket keres, és mondjuk „eszeveszett” sebességgel szeret pörögni a hálóban, ez egy tünet, ami azt jelzi, hogy a vesztibuláris rendszer nem dolgozza fel kellőképpen a félkörös ívjáratok által közvetített ingereket, ugyanakkor öngyógyítás is, mivel a nagymértékű vesztibuláris ingerlés hozzájárul e rendszer normalizálódásához, ami aztán a tünet automatikus megszűnésével jár.

[6] A veleszületett reflexek elemi adaptív válaszokként értelmezhetők.

[7] A vesztibuláris rendszer – irodalmi adatok alapján – szerepet játszik a képzeleti tevékenységben. (l.: Kiss, 2001)

[8] Bár a „balansz” a magyarban nem gyakran használt szó, mégis ezt alkalmazom, mivel Brüggebors is ezt – a németben szintén idegen szónak számító – szinonimáját használja az „egyensúly”-nak.

[9] Passzív mozgás: az izmok akaratlagos működtetése helyett valamilyen külső erő hatására létrejövő mozgás.

[10] Elsősorban Down-szindrómásokkal. A SZIT hatékonyságát a kezdeti eufóriát követően újabban kétségbe vonják (Arendt, MacLean és Baumeister, 1988).

[11] Sőt, gyakran archetipikus mintázatok mobilizálódnak, melyek a természet gyógyító-erejéből merítenek.

[12] Amikor rögzültek, természetesen még valamilyen szempontból adaptívak voltak (pl. egy patológiás családi légkörben), a túlélést segítették, de időközben gátló tényezővé váltak az egyén fejlődésében.

[13] A thrillek preferálása tekintetében Bálint (1997) megkülönbözteti a filobatákat és az oknofilokat. „A filobata élvezi a thrilleket – a borzongást – és fejlődése során az efféle kalandok élvezetéhez szükséges képességeket (én-funkciókat) fejlesztett ki, míg az oknofil személy mindent elsöprő igénye – különösen a szédüléses és a veszélyt jelentő helyzetekben – a tárggyal való szoros kötelék fenntartása, és a megkapaszkodás elemi vágya.” (Huller, 1998, p. 14.)

[14] Fentebb már említettem, hogy a biztonság-érzés egyik fiziológiai alapja a vesztibuláris rendszer.

[15] Varga Izabella számos szenzoros integrációs terápiás sajátélmény-csoportot tartott a szenzoros integrációs terápiás képzésben résztvevők, valamint egyetemi hallgatók számára. Asszisztensként, ill. később csoportvezetőként én is több csoportban közreműködtem.

[16] Anyagi rendszerek molekuláris rendezetlenségi foka.

[17] autos: ön, maga; poesis: képződés, képzés, teremtés

[18] A kommunikációt tág értelemben használom, mindenféle energia-, anyag- ill. információ-csere beletartozik. A dialógust is átfogó jelentésben, ‘kapcsolat’ értelemben használom, amely energia, információ oda-vissza áramlásával jár.

[19] Lineáris az a folyamat, amelyet matematikailag le lehet írni egy egyenessel. A négyzetre emelés pl. grafikonon ábrázolva ugyan parabolát ad (ami ugyebár távolról sem egyenes), azonban lehetséges a grafikon szárait úgy skálázni, hogy egyenest kapjunk. Az olyan folyamatok esetében lehet nemlinearitásról beszélni, amelyeket semmilyen – megengedett – trükkel nem lehet egy egyenessel ábrázolni.
Az euklidészi geometria egyik axiómája, hogy két pont között legrövidebb út az egyenes. Csakhogy – úgy tűnik – az egyenes természetellenes…

[20] Ez azt jelenti, hogy egy ábra bármilyen kis részletét nagyítjuk is ki, az hasonlítani fog az eredetire.

[21] angolul: fractal, a lat. frangere: ‘tör’, fractus: ‘tört’ alapján.

[22] Tehát pl. egy cirbolyafenyő kódolásához nem szükséges annak legutolsó tüskéjét  és tobozát is leírni, elég a „cirbolyafenyőséget” meghatározó fraktális rend szabályhalmazát tárolni.

[23] A disszipáció szétoszlást, szétszóródást jelent. A hőtan a következő értelemben használja: termodinamikai folyamatokban az energia egy részének már vissza nem alakítható átalakulása hőenergiává.

[24] Ez az ún. „pillangó hatás”, amely a következő gondolatjátékra utal: folyamatos pozitív visszacsatolások útján elképzelhető, hogy egy pillangó szárnycsapása Brazíliában tornádót okoz Texasban. Fellelhető ez az elv a népköltészetben is: „Egy szög miatt a patkó elveszett; A patkó miatt a ló elveszett; A ló miatt a lovas elveszett; A lovas miatt a csata elveszett; A csata miatt az ország elveszett!” (Gleick, 1988/1999, p. 36.)

[25] Pozitív visszacsatolás vagy feedback: ha egy rendszerben egy adott érték megemelkedik, akkor azt tovább növeli, ha lecsökken, azt tovább csökkenti egy mechanizmus. Negatív visszacsatolás vagy feedback: ha egy rendszerben egy adott érték megemelkedik, akkor azt lecsökkenti, ha lecsökken, azt megnöveli egy mechanizmus.

[26] Max Planck aforizmája: „Egy új tudományos igazság nem azáltal szokott elterjedni, hogy ellenzői meggyőződnek annak igazságáról, sokkal inkább azáltal, hogy fokozatosan kihalnak.” (Brüggebors, 1994/1996, p. 222.)

[27] Brüggebors hangsúlyozza az érzékek értelmét (Sinn der Sinne), vagyis hogy milyen értelmet tulajdonítunk az érzékszerveinken keresztül felvett ingereknek. Nézete szerint az érzékek azt érzékelik, amit a tudat képes meglátni, felfogni, tehát az érzékek a tudat értelmét töltik be. (1992/1996, 1994/1996)

[28] A homeosztázis – a fentebb ismertetett módon – a káosz visszakalibrálásával, negatív visszacsatolás révén, az új struktúra megszilárdulását segíti elő.

[29] Brüggebors szerint a dialógus lehetséges egy személyen belül is. Ha belegondolunk a dialógus szó jelentésébe, igazat kell adnunk neki. A dialógus párbeszéd, egy kommunikatív aktus, amikor a két fél kapcsolatban van egymással. És kapcsolatban lenni önmagunkkal is tudunk. Ilyen értelemben pszicho-fizikai dialógus részét képezik a testünk által küldött üzenetek, tünetek, vagy a testünkre irányuló gondolataink, tevékenységeink. Az egyensúly tekintetében Brüggebors pszicho-fizikai dialógusként értelmezi az vesztibuláris rituálékat, mint ringatózás, hintázás, forgás, gurulás, egyensúlyozás stb.

[30] Egyébként is lehetetlen csak egyetlen érzékszervre fókuszálni egy terápiát, az – bármennyire specifikus ingerekkel jár is – az egész emberre hat.

[31] Brüggebors fontosnak tartja a multidiszciplináris képzettséget, a szakbarbárság meghaladását.